Eszter küldte el a szüléstörténetét, köszönöm neki! :-) Várandóssága második felében találkoztunk először, amikor kismama masszázsra jött hozzám, mert fájdogált a dereka. Ezután párjával együtt szülésfelkészítő konzultációra is eljöttek, együtt készültek a vajúdásra és szülésre. Végül eljött A Nagy Nap, ami úgy sikerült, ahogy Eszter szerette volna. Kicsi Linett, nőjj nagyra és legyen boldog életed!
Tavaly kora ősszel eldöntöttük, hogy 13 éve alkotott kétfős csapatunkat kibővítjük. Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen hamar sikerülni fog a bővítés, ugyanis október közepén már útban is volt a mi első bébink. Az innentől kezdődő kilenc hónap maga volt a csoda. Azt hiszem, hogy mindenki ilyen terhességre vágyik: nem voltak rosszullétek, egyszer sem hánytam, nem szédültem, elkerültek az alvási problémák és kívánós sem voltam. Egy-két kellemetlen tünetet leszámítva gyakorlatilag problémamentesen és vidáman teltek ezek a hónapok. Az egyik ilyen kellemetlen tünet volt a derékfájás, ami miatt úgy döntöttem, hogy kipróbálom a kismama masszázst. Így kerültem kapcsolatba Orsival, aki később segített a szülésre való felkészülésben is. Sok kérdésre választ kaptam tőle, és ő segített megérteni, hogy mit is várok el vagy nem várok el valójában a szülés körülményeivel kapcsolatban. Az egész terhesség alatt valami mélyről jövő belső nyugalom szállt meg, sokkal több volt a pozitív gondolatom, mint bármikor eddig. Szerintem ennek köszönhető, hogy egyetlen vizsgálat után sem aggódtam az eredmények miatt, mert valahogy teljesen magától értetődő volt, hogy minden rendben lesz. Februárban végre az is kiderült, hogy kislányunk lesz. A kezdetektől egy percig sem képzeltem el magam fiús anyukaként, ezért óriási volt az öröm bennem.
Teltek a hónapok, gömbölyödött a pocak és ezzel együtt egyre közeledett a szülés pillanata, melyet számtalanszor elképzeltem, és bevallom ez az egy dolog a terhesség alatt félelemmel töltött el. Szerencsére olyan orvosom volt, akiben igazán megbíztam, de a félelem a bizonytalantól így sem volt könnyű. Igazán nem voltak elvárásaim, és különleges kívánságaim sem a szüléssel kapcsolatban: nem akartam alternatív módszereket, és mindig is kórházban, hagyományos körülmények között képzeltem el. Májusban megnéztük a szülőszobát, ami a vártnál szimpatikusabb volt, az orvosommal pedig átbeszéltük a részleteket és a várható forgatókönyvet. Megbeszéltük, hogy melyek azok az esetek, amikor haladéktalanul induljunk el a kórházba, várhatóan mi fog történni megérkezés után és a szülés alatt.
Szorgalmasan olvasgattam a neten fellelhető véleményeket a Sote I. számú Női Klinika szülészetéről és gyermekágyas osztályáról, és próbáltam elképzelni, hogy mi fog velünk történni majd aznap. Ahogy közeledett a kiírt július 9-i dátum, úgy sűrűsödtek a CTG vizsgálatok. Két héttel a várt időpont előtt az egyik ilyen vizsgálaton nem volt jó a baba szívhangja, ezért az orvosom azt kérte, hogy elővigyázatosságból azonnal menjek be a klinika szülészetére egy hosszabb ctg vizsgálatra, és annak eredményétől függően lehet, hogy már bent is kell maradnom. A klinikán ugyanabba a szülőszobába kerültem, amit előzőleg megnéztünk, mindenki nagyon kedves volt és szerencsére a ctg eredménye is teljesen rendben volt, ezért haza is mehettünk.
Innentől már igazán a célegyenesben éreztem magamat. Egy kicsit attól tartottam, hogy a szülés megindulásának pillanatában egyedül leszek itthon, és nem tudom, hogy fogok reagálni a helyzetre, de mindenki azzal nyugtatott, hogy nem zajlanak olyan gyorsan az események lesz idő mindenre.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert március vége óta itthonról dolgozhattam. Mivel végig jól érzetem magam, ezért szószerint a legvégéig, a kórházba indulás előtt fél órával is még dolgozhattam, amiért nagyon hálás vagyok a kislányomnak. Július 7-én vasárnap, a kiírt időpont előtt két nappal délután még a számítógép előtt ültem, amikor azt éreztem, hogy kb. kávéskanálnyi folyadék lökődik ki belőlem időről időre. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet ez, ezért még nem szóltam semmit, csak sűrűn mentem ki a mellékhelységbe, hogy ellenőrizzem a helyzetet. Fél óra múlva azonban egyszer csak visszatarthatalanul egy pohárnyi folyadék ömlött ki. Ekkor jeleztem a férjemnek, hogy szerintem idő van. Felhívtam az orvosomat, hogy jól gondolom-e, hogy elfolyt a magzatvíz. Ő megerősítette a sejtésemet, egyúttal kérte, hogy szedjük össze magunkat, és menjünk be a klinikára. Így is tettünk, gyors zuhanyzás után a már jóval korábban összekészített kórházi motyóval elindultunk a célállomásra. Kb. este 7 körül megérkeztünk, becsengettem, elmondtam a helyzetet. Fájásaim ekkor még egyáltalán nem voltak, teljesen jól éreztem magam. Egy nagyon kedves szülésznő kezdett el velem foglalkozni, bekísért egy előkészítő helységbe, hívott egy doktornőt, aki megvizsgált. Ő is megerősítette, hogy szivárog a magzatvíz és egy lapított ujjnyira van nyitva a méhszáj, vagyis ott kell maradnom, és onnan már csak babával távozunk.
Innentől az események nagyon felgyorsultak. Amíg a férjem kint várakozott, addig felvették az adataimat, elkérték a leleteimet, majd következett a mindenki számára mumusnak számító borotválás beöntés kombó. Most már tudom, hogy minden csak empátia kérdése, és az adott szituációban egyáltalán nem volt annyira kellemetlen a dolog, mint azt előzőleg elképzeltem. A szülésznő mindent türelmesen elmagyarázott, hagyott időt mindenre. Fél kilenc körül bekísért a szülőszobába, ami megint az a helyiség volt, ahol már előzőleg kétszer jártunk, így már ismerős volt minden szeglete. Végre a férjem is bejöhetett, aki türelmetlenül töltötte az elmúlt másfél órát, mert nem tudta, hogy mi történik odabent. Bekötöttek egy infúziót, feltették a ctg-t, és elkezdtünk várakozni. Fájásaim még ekkor sem voltak, kényelmesen felhívtuk a leendő nagyszülőket, és értesítettük a barátokat is, hogy elkezdhetnek izgulni.
Este kilenckor a helyzet fokozódott, hirtelen beindultak a fájások. Ezek a könyvekben olvasottakhoz képest nem húszpercesek, tízpercesek, stb… voltak, hanem 3-4 percenként jöttek, szinte egymást érték és elemi erővel nehezedtek rám. A szülésznő kérte, hogy két fájást a jobb oldalamon, kettőt a bal oldalamon próbáljak átvészelni. Ez nagyon nehéz volt, mert oldalra fordulva még erőteljesebbnek éreztem mindent. Közben egy rövid időt egy gimnasztikai labdán csücsülve is eltöltöttem, ami tényleg jobb volt, mint feküdni. 10 körül megérkezett az orvosom is, és elmondta, hogy már 3-4 ujjnyira nyitva van a méhszáj, csodálatos tempóban tágulok. Ez abban a pillanatban egy cseppet sem boldogított, mert egyre nehezebben tudtam a külvilágra figyelni. Háromnegyed 11 körül a szülésznő is megvizsgált, majd mondta, hogy a méhszáj gyakorlatilag eltűnt. Pár perccel később azt érzetem, hogy visszatarthatatlanul nyomnom kell, a testem pedig fájdalmasan megfeszül. Pár perc múlva felfogtam, hogy ezek már bizony a tolófájások lesznek. A dolgok olyan gyorsan történtek, hogy már csak azt vettem észre, hogy szedik szét az ágyat alattam, emelik fel, és mindenki szorgosan készül valamire. Nem értettem, hogy hogyan történhet minden ilyen gyorsan, holott az olvasottak szerint sok-sok órát kéne ott töltenünk.
Az orvosom mondta, hogy tegyünk egy „főpróbát” és a következő fájásra nagy levegő, szem becsuk, hang benn marad, és nyomjak. Ezt háromszor kellett megismételni egymás után egy-egy fájás alatt. A „főpróba” után már élesben mentek a dolgok. Elmondhatatlanul fájt, de tudtam, hogy ez már a vége lesz a fizikai szenvedésnek. Kb. 6 ilyen sorozat után, kicsivel több, mint két óra vajúdást követően, 23:11 perckor 3850 g-mal és 56 cm-rel világra jött a kislányunk, Linett, akit rögtön a hasamra helyeztek. Óriási megkönnyebbülést éreztem, és egészen elképesztő érzés volt megérinteni a kisbabámat, akit eddig bennem volt, most meg ott sírt fel életében először. Leírhatatlan és megismételhetetlen pillanat volt.
A méhlepény sajnos nem akart megszületni, összehúzódások sem voltak már, ezért az orvosom úgy döntött, hogy műtéti úton kell belőlem elővarázsolni. Rögtön átvittek a műtőbe, ahol másfél órát aludtam. Öröm az ürömben, hogy így legalább megúsztam a gátseb összevarrásának kellemetlenségeit. A metszésből egyébként semmit nem éreztem, azt sem tudtam, hogy megtörtént egyáltalán.
Mikor magamhoz tértem, akkor a férjem behozta Linettet, akivel az első másfél órát ő tölthette. Már csinos kis pólyában volt, megfürdetve, lemérve. Végre én is jobban megszemlélhettem őt. Olyan szép volt és olyan nagyon picike. Kb. egy fél órát tölthettünk így együtt, majd a babát elvitték és én is pihenhettem reggelig. Ezt abban a szituációban nem bántam, mert olyan nagyon gyengének éreztem magam, mint addig még soha. Aludni persze egy percet sem tudtam, mert folyamatosan az elmúlt pár óra eseményei cikáztak bennem, és nem hittel el, hogy mindez ez valójában megtörtént. Hajnalban átkerültem a gyermekágyas osztályra, immár a kislányommal együtt, és elkezdődött az ismerkedésünk folyamata, ami azóta is tart
Boldog vagyok, hogy ilyen gyors szülésem volt. Nem gondoltam volna előtte, hogy végig tudom majd csinálni fájdalomcsillapítás nélkül, és maga a szülés élménye ennyire meghatározó lesz számomra. Bármi, amit korábban olvastam róla, az abban a pár órában megdőlt.
Olvass további csodaszép szüléseket a Dúla blogon!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!
